Túl hamar keltem. Felriadtam. Újabb emlékek, 2009. nyaráról álmodtam, amikor még minden rendben volt. Nem voltak zombik, együtt voltam Cicámmal. Elmentünk Badacsonyba kirándulni. Előtte sosem ült hajón. Nagyon élvezte. Felgyalogoltunk a hegyre, még kis erdei ösvényeken is mászkáltunk. Úgy éreztem sosem fogom elfelejteni. Sosem fogom kiheverni. Még mindig szeretem. Talán ezért is hajkurászom állandóan, ezért is keresem merre lehet. Biztonságban akarom tudni. Elveszítettem mindent, amim volt. Család, barátok. Csak Ő maradt nekem. Úgy éreztem és érzem még most is, hogy nem tudok élni nélküle. Minden egyes napon, mikor lehunyom a szemem, a saját hibáimat látom visszajátszva. Én már életemben elértem a poklot, nem kellett ahhoz meghalnom… Nem volt bennem semmi, csak a fájdalom, az elkeseredettség. Kegyetlenül hiányzik. Talán azért, mert akkor még csak napok teltek el, mióta szakítottunk. De úgy gondoltam, ha sikerül megtalálnom, és biztonságba helyeznem, akkor... újra velem lesz. A non plusz ultra pedig ez az egész… kibaszott helyzet volt! Hát hogy lehet így élni??? Amikor az ember mindent elveszít, akkor már elmegy az élettől is a kedve. Azért vicces... Mielőtt mindenki élőhalottá vált, mielőtt elvesztettem volna mindenem... Mikor még meg volt mindenem, akkor akartam öngyilkos lenni. Ellenben amikor már minden csak a halálról szól, kapaszkodok az életbe. Próbálok életben maradni. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem élek.